2011.08.29. 08:02, Írta: HiStory

Fürdőgatyás férfiak

Hét éve lett olimpiai bajnok minden idők legjobb vízilabda-csapata.

2004. augusztus 29-én Athénban olimpiai bajnok lett a magyar férfi vízilabda-válogatott. Összesen nyolcadszor, zsinórban másodszor.

Most írhatnám azt, hogy ez a csapat olimpiai és világbajnoki címvédőként érkezett Athénba, vártuk az újabb aranyat. Vagy azt, hogy a Sydneyben győztes csapatból megmaradtak kilencen, és mindössze négy új pólóst kellett beépítenie Kemény Dénesnek – Gergely Istvánt, Varga Tamást, Madaras Norbertet és Steinmetz Ádámot. Megjegyezhetném, hogy ebben a csapatban tizenhárom világklasszis kapott helyet, legtöbbjük pályája csúcsán. Szólhatnék arról, hogy a nemzetközi szövetség jól kibabrált velünk, hiszen egy csoportba kerültünk a másik aranyesélyes, Európa-bajnok szerbekkel, az olimpiai ezüstérmes oroszokkal, a bivalyerős horvátokkal és a mindig veszélyes amerikaiakkal, miközben a másik ágon a latin maffia, azaz az olaszok, a spanyolok és a görögök röhögtek a markukba. Szózatot intézhetnék arról, miként nyertük meg az olimpiát hétből hét meccset nyerve, kétszer elverve az ezüstérmest és kétszer a bronzérmest. Felháborodhatnék azon, hogy Kemény Dénest állítólag Athén után felterjesztették a létező legnagyobb magyar állami kitüntetésre, a nagykeresztre, de kicsinyes módon azért nem kapta meg, mert egy évvel korábban dekorálták ki a középkereszt a csillaggal nevű érdemrenddel. (Peking után aztán persze jött a nagykereszt.)

De nem erről írok. Meggyőződésem, hogy az athéni döntő olyan meccs volt, hogy mindenki emlékszik, hol volt akkor, hol nézte/hallgatta éppen. Nekem is megvan a magam athéni döntőm.

Együtt jártunk gimnáziumba a srácokkal, és érettségi óta minden évben összejövünk két-három napra egy balatoni házban kiereszteni a gőzt. 2004-ben a szokásos évi szeánsz éppen az athéni olimpia utolsó két napjára esett. Vasárnap ebéd után az előző napi másnaposságból már-már kijózanodva ült le nyolc fürdőgatyás férfi megnézni a pólódöntőt, kezében gyógysörrel. - Tuti, hogy nyernek! - nyugtatgatott Bence, mivel én egész nap 150-es pulzussal rohangáltam föl-alá, alig várva, hogy elkezdődjön. Ráúszás után a szerbeknél volt a labda, és rögtön gólt lőttek az első támadásból. Aztán a másodikból. Aztán a harmadikból. Mi meg néztünk, mint hal a szatyorban. Kivéve Bencét. - Tudtam, hogy nem nyernek, a rohadt életbe! - dühöngött, miközben a térdét csapdosta mérgében. Az első negyedszünetre visszajöttünk 3-2-re. A társaság kimászott a kezdeti punnyadtságból, Kiss Gergő egyenlítő góljánál pedig már együtt üvöltött a banda. - Mondtam, hogy jók vagyunk! - rebegte Bence, és az 5-5-ös állásnál beálló újabb szünet után azt taglaltuk, hogy a szerbek most biztosan csalódottak, mert nem tudták meglovagolni a 3-0-t.

Ehhez képest egy perc sem telt el a harmadik negyedből, és 7-5 volt oda. Az ezt követő szerb támadásnál hangzott el a kapus Szécsi kérdése a védekező magyar játékosokhoz: - Hát mi a kurva Isten?

Mi is ezt kérdeztük egymástól Balatonlellén, és úrrá lett rajtunk a csendes apátia. A negyed hátralévő részében nem esett gól, és bevallom, amikor két gólos vezetésüknél a szerbek emberelőnybe kerültek (többször is), akkor ki kellett mennem a teraszra, mert nem bírtam volna megnézni, ahogy belénk döfik a kést és elveszik az aranyat tőlünk. Ilyenkor körülnézve azt láttam, hogy szomszédos teraszokon is férfiak állnak, idegesen, cigizve, hasonló cipőben, mint én.

Az utolsó negyedre viszont rosszkedvű barátaim közé visszaérkezve könnyűnek éreztem magam (pedig nem cigiztem a teraszon…), nyugodtnak és felszabadultnak. Eldöntöttem, hogy akkor ezt az olimpiát nem nyertük meg, nem sikerült, szarul játszottunk a döntőn, így hiába miénk a legjobb 13 pólós, a legjobb csapat, hiába vertünk végig mindenkit, ez most a szerbeké lesz. Nyugtattam a srácokat is, mondván: ha a döntőben így megvernek minket a szerbek, akkor most ők a legjobbak.

Aztán Kásás lőtt egy gólt. Majd Fodor egy ellentámadásnál megúszott a víz alatt, a szerbek nem látták, felbukkant a kapuelőtérben, megjátszotta Molnárt, akit csak négyméterest érően tudták szerelni. Kásás pedig bevágta. 7-7. Eközben védekezésben a magyar válogatott úgy játszott, mint az álom. Emberhátrányban forrt a víz, olyan lábtempóval pattogtak ide-oda a srácok. Mi már nem bírtuk ülve. 2:20-szal a vége előtt egy addig nem látott figurát vett elő a csapat, és Kiss Gergő második olimpiai döntőjén hetedik gólját szerezve belőtte azt a bizonyost, amitől önkívületi állapotban ugrott egymás nyakába nyolc fürdőgatyás férfi, nekem persze Bence üvöltött: - Góóóóóóóóóóóóóóóóóóóól! Megmondtaaaaaaaaaaaaaaam!

A szerbek a legvégén kaptak még egy emberelőnyt, de a lelátóról érkező fütty megzavarta Sapicsot, aki lövés helyett kivárt, és már csak egy sarokdobást tudott kiharcolni egy tizeddel a vége előtt, így Los Angeles (1932), Berlin (1936), Helsinki (1952), Melbourne (1956), Tokió (1964), Montréal (1976) és Sydney (2000) után megint a magyar szövetségi kapitány ugorhatott be ünnepelni tizenhárom fürdőgatyás férfihoz.

Mi pedig a nyaralóban, fülig érő vigyorral álltunk neki takarítani, mert mégiscsak tisztán kellett otthagyni a szobákat a háziaknak. Ez történt Lellén. És Athénban.

Utóirat: Hazaérve első dolgom volt, hogy videóról visszanézzem a döntőt. És 5-7-nél még az ismétlésnél is arra gondoltam, ezt bizony elvesztettük. Aztán mindig kiderül, hogy ezt bizony megnyertük!

A döntő utolsó percei:

... és az eredményhirdetés:

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

5 komment a

Címkék: olimpia

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.