A magyar sport aranyvasárnapja

Tizenegy éve október 1-jén a sydney-i olimpián négy aranyat nyertünk, és két ezüstöt, közte egy fájó kézi ezüstöt. Videók!

Ha valaki 2000. október 1-én hajnalban fel tudott ébredni és követni televízión az Ausztráliából érkező közvetítéseket, a magyar sport egyik legszebb napját élhette meg. A Penrith-tavon kajak-kenusaink három aranyat és egy ezüstöt lapátoltak össze, a vízilabdázóink 24 év után ülhettek fel az olimpiai trónra, míg női kézilabdázóink már fogták az aranyérmet a dánok elleni döntőben, de be kellett érnünk az ezüstéremmel. Múltidézés videókkal!

A már említett Penrith-tavon rendezték a kajak-kenu versenyeket, és azt a napot nemcsak mi, hanem az ott dolgozó önkéntesek is egy életre megjegyezték. Nem elég, hogy az orkán erejű szél miatt elhalasztottak az olimpia utolsó napjára versenyeket, és így megnőtt a munkájuk, a nap végére már kívülről fújták a Himnuszunkat. Háromszor játszották el tiszteletünkre (illetve majdnem négyszer, de a Kovács Katalin, Szabó Szilvia női kajak kettes végül ezüstérmes lett), először Kolonics György győzelmének adózva ezzel. 1996-ban Koló Horváth Csabával párban már nyert aranyérmet, de a Sydney-t megelőző olimpiai ciklusban egyesre váltott. Az egyesekkel nem volt szerencsénk október elsején, hiszen kajakban mind Kőbán Rita, mind Vereckei Ákos elszállt a szélben (akkor mi lett, volna, ha ők is nyernek…). Koló viszont dacolt az előzetes előrejelzésekkel, a széllel, az orosz Opaljevvel és a német Dittmerrel, és meg sem állt az újabb olimpiai bajnoki címig 500 méteren.

Utána gyorsan pörögtek az események a sűrű program miatt, és az újabb magyar aranyra sem kellett így sokat várni. A Kammerer Zoltán-Storcz Botond kajak páros állva hagyta a mezőnyt már a rajtnál, és végighajtották a teljes távot. Az eredménye olimpiai bajnoki cím lett. Utánuk egy újabb párosért szoríthattunk: a kenusoknál a már megjelenésével feltűnést keltő Pulai Imre-Novák Ferenc hatalmas hajrával gyűjtötte be a harmadik magyar aranyat. Feltűnést keltő, mert elől lapátolt a kétméteres Pulai, hátul az emberi léptékű Novák, és mindenki azon drukkolt, nehogy egyszer csak felboruljon a magyar egység. Nem borult, de erre Pulai, alias Sumák a következő magyarázatot adta anno: „Novák Feri az eb, én vagyok a gazdi, mert neki az a dolga, hogy kövessen. A hajóban ő követi az én mozgásomat, s ha jól csinálja, lám, ilyen sikeresek vagyunk”. Az utóbbi időszak talán legelfeledettebb olimpiai bajnokát az újabban szánkózással próbálkozó Pulai még azzal is heccelte, hogy ő csak harmadik lett, mert kettejük kézé befért a második lengyel páros első embere. Ja, a mieink 27 századdal nyerték a döntőt…

Akadt egy aranyérem, amire nem pár percet vártunk, mint a Penrith-tavon, hanem kerek 24 évet. Utoljára magyar vízilabda-válogatott a ’76-os montreali olimpián ért csúcsra, de a Kemény Dénes-féle csapaton már a Sydney-t megelőző években lehetett látni, hogy sokra hivatott. A mieink kétszeres Európa-bajnokként, és vb-ezüstérmesként várták az olimpiát, ahol a B-csoportban előbb a görögöket vertük 7-4-re, majd a hollandokat 16-8-ra. Utána azonban a horvátoktól kikaptunk 8-7-re, az amerikaiakat épphogy vertük 10-9-re, majd a jugoszlávok elleni 10-9-es vereséggel a hatos harmadik helyén zártunk. Nem ilyen kezdésről álmodtunk, de a folytatás szerencsére minden fanyalgót kárpótolt. A negyeddöntőben az olaszokat 8-5-re páholtuk el, az elődöntőben pedig visszavágtunk a jugóknak is: Kemény Dénes remek érzékkel becserélte Kósz helyére Szécsit, aki kivédte az ellenfél szemét – 8-7 ide. A döntő utólag már jutalomjátéknak tűnik, de már akkor is az volt. A meglepetésre döntős oroszok nem tudtak felnőni az olimpiai fináléhoz, míg mi a vízilabda összes szépségét megmutattuk a döntő meccsen – egészen az edzőfürdetésig.

A nagy éremhalmozásban szót kell ejtenünk arról, hogy kis híján öt aranyunk lett az utolsó sydney-i napon. A női kézilabda válogatott utolsó meccsén megtanultuk egy életre, hogy egy meccs addig tart, amíg azt le nem fújják. Illetve sajnos még ebből sem tanultuk meg… de az már a 2003-as vb-döntő krónikája. Az olimpiára titkos esélyesként utaztunk, a csoportunkban elég hektikusan teljesítetünk. Agyonvertük Angolát, két vállra fektettük a vb-ezüstérmes franciákat, majd 40 gól felett kaptunk Dél-Koreától. Az utolsó csoportmeccsen ikszeltünk a románokkal, így a legjobb nyolc között Ausztria várt ránk. Mocsai Lajos, az akkori válogatott szövetségi kapitánya utólag csak kriminek nevezte azt a találkozót – nem véletlenül. A rendkívül izgalmas csatában többgólos hátrányból jöttünk vissza a hajrára, amikor tíz másodperccel és döntetlennél a vége előtt Dzsandzsagava kapus középkezdésből gólt dobott nekünk. A cseh bírók azonban ezt visszafújták, jöhetett a hosszabbítás, amit már mi bírtunk jobban. Az elődöntőben álomjátékkal átrobogtunk a világbajnok norvégokon, a fináléban aztán egy újabb északi csapat, az olimpiai bajnoki címvédő Dánia volt az ellenfelünk. Mi remekeltünk, a második félidő derekén már 23-17-re is vezettünk! A vízilabda-döntő már véget ért, az örömittas magyar drukkerek áthozták a kézilabda-csarnokba az ünneplés hangjait. Tulajdonképpen vége volt az olimpiának, már csak a kézilabda döntő zajlott Sydney-ben. Nekünk a 48. perctől volt végünk, a játékosok érzelmileg kisültek az előző két forduló kiélezett helyzeteiben, és nem tudták azt feldolgozni, hogy nyerhetünk. Mert nyerhettünk volna, de a hibáink elkezdtek szaporodni, amit a dánok könyörtelenül kihasználtak. Pillanatok alatt fordítottak, mi tehetetlenül álltunk, a végén pedig nem mi járhattunk örömtáncot. A 31-27-es vereség és az olimpiai ezüst paradox módon így is a magyar kézilabda legjobb eredménye.

1 komment a

Címkék: olimpia magyarok menni olimpia

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.