2011.10.04. 08:57, Írta: MatthiasHüvelyk

Mi az az Azerbajdzsán?

Egyre gyakoribb, hogy egy ország kilóra megveszi a sportolókat és a sportvezetőket.

Ugye már mindenki hallotta?
A BBC a szeptember utolsó hetében kezdődött bakui amatőr ökölvívó világbajnokság idején szellőztette meg azt a hírt, miszerint az azeriek 9 millió dollárt utaltak a Boksz Világsorozat (WBS) számlájára, hogy cserébe Londonban (minimum) két olimpiai aranyat kapjanak. A nemzetközi szövetség, az AIBA elismerte, hogy érkezett ennyi pénz a számlájukra Azerbajdzsánból, de a megvesztegetést mindkét fél tagadta. Egy azeri befektető kereskedelmi alapon nyújtott kölcsönt a szervezetnek, és ilyen téren is vár viszonzást – állt a hivatalos állásfoglalásban, ám a BBC úgy tudja, egy Khodabaks nevű azeri WBS-tag vezényelte le a tranzakciót, amiben az azeri kormány is benne lehetett, lévén a helyi szövetség elnöke az egyik miniszter. - Khodabaks néhányunknak büszkélkedett, hogy már nem kell aggódni a WBS kifizetetlen számlái miatt – állt a BBC tudósításában. - Most már biztonságban vagyunk, az azeriek beléptek, ezért már meg kell kapniuk az érmeket. A londoni aranyérmekről beszélt, cserébe a titkos úton érkezett dollármilliókért. Az érmeket nyilvánvalóan kiárusították...



Azerbajdzsán, ha tett ilyet, teljesen feleslegesen bundázott. Olimpikonjai exponencális ütemben fejlődnek ugyanis az olimpiákon. A kaukázusi ország először az atlantai olimpián jelent meg, akkor egy ezüstöt nyert birkózójuk, Namig Abdullajev. Sydney-ben Abdullajev mellett a sportlővő Zemfira Meftahegyinova is aranyérmes lett (Igaly Dianát megelőzve). Athénban és Pekingben ugyan csak egy-egy arany jött össze az azeriaknek, de 2004-ben már 5, 2008-ban 7 érmet szereztek a játékokon, s ha ez a tendencia folytatódik, Londonban minden eddiginél sikeresebbek lehetnek.

És miért ne lennének? Azerbajdzsán a sportban egy „kis-Oroszország”, oligarchák ölik a pénzt a sportba ezzel szerezve maguknak hírnevet és megbecsülést, vagy csak státuszszimbólumként működtetnek egy klubot – vagy egy válogatottat. Nekünk magyaroknak kézzelfogható és friss emlékeink vannak erről a jelenségről, hiszen a 2010-ben hazánkban rendezett UEFA Futsal Eb-n Azerbajdzsán elődöntőbe jutott. Holott sokan lebecsülték őket, az azeriek megnyerték a magyar válogatott csoportját, minket 3-1-re páholtak el, ennek ellenére közönségkedvencek lettek. Keretükben ott volt Biro Jade, Alves, Thiago, Felipe, vagy a termete miatt a Sportaréna közönsége által csak „Shaquille O’Neal”-nek becézett Serjao. A válogatottjuk háromnegyede honosított brazilokból állt, plusz a szövetségi kapitány, akik összeszokottságára nem lehetett panasz, mert egy dúsgazdag olajmágnás által felpumpált klubban, az Arazban játszanak hétről hétre – természetesen nem aprópénzért (az Eb-n a játékosoknál már csak az ötfős azeri sajtócsapat keltett nagyobb feltűnést, amely tagjai angolul alig beszéltek, de a sajtóközpontban műszálas, barna, perzsamintás pulóverükben aranyfogaikkal minden áldott nap a sörös hűtőt támadták meg először).

Szóval az azerieknél minden kirakatdologra van pénz. Igen, jó szovjet utódállamként arrafelé a birkózás, az ökölvívás, a súlyemelés, a cselgáncs, a lövészet és a futball számít kirakatsportnak. E sorok írója akkor eszmélt rá először arra, hogy Azerbajdzsán egy létező ország, amikor a magyar labdarúgó-válogatott az 1998-as világbajnokság selejtezőin egy csoportba került a kaukázusiakkal, és egy 1996 novemberi mérkőzésen idegenben megvertük őket 3-0-ra (igaz, a közvetítés csak a második félidő végén jött meg, addig lemaradtunk Nyilas két góljáról, de egy Szezám utca epizód után hatszor lejátszottak a képhiba alatt egy Eros Ramazotti slágert az MTV-ben).

Azóta nagyot fordult a világ, már fel sem kapjuk a fejünket, ha a németeket 1996-ben Eb-győzelemig vezető Berti Vogts szerződik az azeriekhez szövetségi kapitánynak, de már akkor sem, ha olyanok játszanak egy-egy válogatottban, akik (Csisztu Zsuzsa szavaival élve) „nem a szülőföldjükön látták meg a napvilágot”. Elsősorban bahreini és katari privilégium lett, és legfőképp atlétikában, azon belül is hosszútávfutásban a Fekete-Afrikában csak középszerűnek számító sportolók honosítása, majd jó pénzért versenyeztetése. Szaif Szaid-Sahin (született kenyai Stephen Cherono) így lett kétszeres világbajnok 3000 méter akadályfutásban.

A terjeszkedés nemcsak, hogy a sportvilágon belül vált megállíthatatlanná, hanem az élet más területein. Az azerieknek már nemcsak a sportra fáj a foguk (bár aközött ahat város között vannak, akiknek a NOB engedélyezte a hivatalos pályázást a 2020-as olimpiára, szóval még ki tudja mit hoz a jövő?), a legutóbbi Eurovíziós Dalversenyt egy lassúzós angol nyelvű számmal egy azeri duó nyerte 2011-ben Düsseldorfban, így a verseny szabályainak értelmében jövőre Baku láthatja vendégül a világ egyik legnézettebb, és legnagyobb reklámerővel bíró zenei eseményét. Még csak sportcsarnokra sem kell majd költeni, hiszen ott áll a Tofik Bahramov-stadion Baku közepén, ahol ma már közvetítés-megszakadás nélkül meg lehet rendezni minden jelentős versenyt.

Tofik Bahramov egyébként az az azeri születésű, de élete nagy részében szovjetként tevékenykedő labdarúgó bíró, aki az 1966-os angliai vb-döntőn partjelzőként megadta Hurst hosszabbításban esett, gólvonalra pattant lövését, amivel a hazaiak 4-2-re megnyerték a németek elleni döntőt. Állítólag őt is lefizették…



 

2 komment a

Címkék: london boksz azerbajdzsán ökölvívás magyarok menni olimpia

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Alistair Cookie 2011.10.04. 15:05:32

A "nemzeti" válogatottak már egy ideje olyan mentalitással működnek, mint a klubcsapatok. Összevásárolják maguknak a játékosokat, nincs ez másként a magyar válogatottakkal sem, csak hát ide kevesebben jönnek, mert itt nincs annyi pénz, mint az ilyen oligarchák zsebeiben.

Én már nagyon régen nem szurkolok klubcsapatoknak, de most már a válogatottaknak sem, mert egyszerű üzlet lett a sport. Szövetségek, oligarchák, főtitkárok, elnökök, játékosok és menedzsereik, reklámozó multicégek tárgyalásai döntenek már el mindent, igazi cirkusz a népnek, kb annyira valóságos, mint az amerikai pankráció.
Illúzió, átverés, korrupció.
Inkább futok hetente néhányszor 5-10 kilométert vagy úszok a saját egészségemért, ahelyett, hogy ilyen kamu sportot nézzek a tévében.